"Mi elsősorban a hozzáállás és nem az anyagiak miatt vagyunk idekint"

Kalandvágy vagy menekülés? Nincsen pénz vagy nincsen szabadság? Azzal sem vagyunk teljesen tisztában, hogy hány honfitársunk hagyta el az országot az elmúlt években. Bár statisztikáink vannak róla, de a valós adatok nagyban eltérhetnek ezektől. Arról azonban egyáltalán nincs tudomásunk, hogy ezek az emberek miért próbálnak Magyarország helyett külföldön boldogulni, csupán találgathatunk. Általában a legtöbben aszerint, hogy politikailag mi számukra az előnyösebb. Hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz, utánuk eredtünk, hogy valódi történeteket megismerve megtudjuk, mi vezetett ahhoz, hogy szedték a sátorfájukat és nekiindultak az ismeretlennek. London után a második legnagyobb magyar közösséget számláló angol városba, Bristolba látogattunk, ahol egy kávé mellett Lajos és Ildikó mesélt nekünk arról, hogyan kerültek a szigetországba.

Riportsorozatunkban ezidáig fiatal férfiakat ismerhettek meg, akik főként anyagi okokból, az előrelépés és a boldog jövő víziójának hiánya miatt, már Orbán Viktor kormányzása alatt hagyták el az országot, hogy angol földön próbáljanak szerencsét. Lajos és Ildikó története merőben másképp alakult. Ildikó korábban, még a kétezres évek közepén költözött Bristolba, Lajos pedig a biztos állását hátrahagyva, közel az ötvenhez, három éve döntött úgy, hogy követi őt.

Ők azok közé tartoznak, akiket még ha meg is szakadna a kormányzat, akkor sem sikerülne betuszkolnia abba a  „fiatal, külföldi kalandokra és sikerekre vágyó, aztán hazatérő”  profilba, amivel a kivándorlás szürke foltját rózsaszínre próbálja színezni.

Lajosék története azt mutatja meg, hogy a kivándorlásnak nem csak gazdasági-megélhetési, hanem társadalmi okai is vannak.

Ildikó úgy látja, hogy az elmúlt 26 évben nem sok minden változott.

"Volt rendszerváltás papíron, de úgy látom, semmi nem változott. Ha nincs a politikai vagy a gazdagabb rétegben ismerősöd, akkor nem kerülhetsz feljebb."

Lajos egyetértően bólogat. Az egyik magyarországi munkahelyén is közel volt az előléptetéshez, végül mégsem a teljesítmény számított. Egyszer csak megjelent az egyik fejes rokona, aki betöltötte a pozíciót. Igaz gyorsan el kellett küldeni egy tanfolyamra, hogy legyen valami köze a munkához. Úgy véli, ez az általános. Jellemző a vezető rétegre és az állami cégekre is, hogy senki nem ért ahhoz, amilyen munkakörben van.

Fotó: Béli Balázs / Alfahír

A különbség a szocializmushoz képest, hogy anno a párttitkár fia kapta a kinevezést, most meg a főnök rokona. Lajos ezt megelégelve döntött úgy 45 éves korában, három gyermek felnevelése után, hogy kiköltözik kedveséhez, akit öt évvel ezelőtt fia révén ismert meg.

"Elegem volt a hazai viszonyokból, a lebutított társadalomból és abból, hogy 120 ezerért három műszakban gürizek."

Nem beszélt nyelveket, megélt volna odahaza is, de nem bírta a légkört. Még a munkahelyen is egymásnak ugrasztották az embereket azzal, hogy a fiatal targoncásoknak magasabb kezdőfizetést adtak, mint azoknak, akik évek óta a cégnél voltak.

"Nem is értem az embereket, mennek mint a birkák. Pedig Magyarország lakossága elég nagy, mégsem fognak össze és állnak ki magukért"

- reflektál Ildikó párja gondolataira, aki tipikus magyar mentalitásnak látja a széthúzást és az egymásért való kiállás hiányát. 12 éve él Angliában és az egyre növekvő magyar közösségben nem lelt barátokra. Hiába veszi ki a részét a magyar társasági életből, soha nem érzékelte azt a közösségi összetartást, ami például a kint élő lengyelek között működik.

Fotó: Béli Balázs / Alfahír

Pedig szükség volna rá, mert a kinti élet is nehezebb már mint tíz évvel korábban volt. Amikor Ildikó 2005-ben akkori párjával és hét éves kislányával anyagi okok miatt kiköltözött Nagy-Britanniába, szívesen fogadták őket, mindenben segítették a beilleszkedésüket.  "Mára ez megváltozott, túl sokan jöttek és a helyi politika megbolondította az angolokat, akik most haragszanak ránk, mert elhitették velük, hogy a kelet-európaiak elveszik a munkájukat vagy csak a segélyre pályáznak."  Ildikó ezzel szemben azt tapasztalta, hogy bár a lengyelek és a magyarok is jó munkaerőnek számítanak, olyan pozícióba sosem kerülnek, mint angol társaik.

A nő már tíz éve dolgozott egy takarítócégnél, mikor a supervisori pozíció megüresedett. Ekkor a főnöke nyíltan megmondta neki, hogy hiába jobb a munkája, ha ott van egy angol is, nem teheti meg, hogy nem őt helyezi magasabb pozícióba.

"Bizonyos szintig eljutsz, de följebb nem engednek. A főnök az mindig angol"

- summázza Ildikó, igaz lassan egy éve már saját maga főnöke, hiszen Lajossal közösen takarító vállalkozásba kezdtek, és azóta egy magyar származású munkatársat is alkalmaznak.

Lajos még mindig hitetlenkedve meséli, hogy milyen könnyű volt beindítani az üzletet. Míg Magyarországon körülményes procedúrák után 70 ezer forintos mínusszal indítasz, akkor is, ha egy forintnyi bevételed sincs, odakint 15 perces internetes mutatvány után egy font nélkül is belevághatsz a dologba, és még azt sem kérdezik mivel akarsz foglalkozni.

"Anyailag nem jövünk ki annyival jobban, mint otthon gondolják, de elsősorban a hozzáállás miatt vagyunk itt"

- válaszolja Ildikó arra a kérdésemre, hogy a kinti élet számára beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket. Mint meséli, lánya, aki már kint nőtt fel, mindig is nagyon szerette Magyarországot és sokáig nem érezte otthonának Angliát. Azt tervezte, hogy tanulmányai után hazaköltözik, de az elmúlt években kezdett kiábrándulni. Évente három-négy alkalommal látogat Budapestre, de a legutóbbi alkalmakkor már azzal hívta fel édesanyját pár nap után, hogy a távolból szépnek tűnő élet helyett mindig szembesülnie kell a magyar valósággal. Jelenlegi párját is Magyarországon ismerte meg, de végül mégsem ő ment haza, hanem a fiú költözött ki hozzá.

Fotó: Béli Balázs / Alfahír

Lajos esetében épp az ellenkező igaz. Legkisebb fia nagyon külföldre vágyik, de apja nem engedi.

"Jó szakmája van otthon, van hol laknia, így nem éri meg."

A férfi szerint a fiatalok leginkább azért mennek külföldre dolgozni, mert a lakhatást képtelenek megoldani. Milliókat kellene letenni ahhoz is, hogy egyáltalán hitelt kapjanak. Ezt egy átlag fiatal nem engedheti meg magának. Még ha a családjával is él és félre tud tenni, akkor is harminc éves elmúlik, mire odáig eljut, hogy lakáshitelt vegyen fel, és utána is rá van utalva a rendszerre.

"A 30 év körüli korosztály, akik most próbálnak egzisztenciát teremteni, családot alapítani vagy behasalnak a Fidesznek, vagy elhagyják az országot"

- így látja Lajos a kivándorlás mozgatórugóit, pedig három gyerekkel egyedülálló apaként mindig abba a kategóriába tartozott, akiket a kormánypárt támogatott. Az évek folyamán azonban azt vette észre, hogy ezeket a támogatásokat ugyan nagy csinnadrattával bedobták a köztudatba, de mindig volt valami apró tényező, ami miatt mégsem kapta azt meg, vagy éppen míg az egyik zsebébe tettek egy kis pénzt, addig a másikból háromszor annyit vettek ki egy másik intézkedéssel.

A pár egyetért abban, hogy a magyar társadalmi és politikai légkör fojtogató számukra, így egyhamar nem térnek haza. A választásokon azonban részt vesznek, mert remélik nyugdíjas éveikre, amit már Magyarországon kívánnak tölteni eljöhet a változás, az uniós árak mellé majd már nem kelet-európai bérek járnak, és ugyanolyan árak mellett nem kisebb szatyorral térnek haza Budapesten, mint Bristolban.

Portálunk kivándorolt magyarokról szóló riportsorozatának korábbi részeiből, Péter történetét  itt , Gergő és Szandra kiköltözésének körülményeit  itt , Zsolti állampolgársághoz jutását pedit  itt  olvashatja.

Forrás: alfahir.hu